|
Idézetek Müller Péter Szeretet könyvéből.
Kétféle beszélgetés van. Az egyik, amikor mondom a magamét. Amikor önmagamat akarom érvényesíteni. Szavakkal hatalmat lehet szerezni, olyan világot, amely csakis rólam szól, amelyben én vagyok a fontos: amit én gondolok, én érzek, én élek, én fájok – színjátékot, melyben én vagyok a főszereplő. Aki a magáét mondja: egyedül van. Olyan világban él, ahol senkinek sincs köze hozzá. Ennél pontosabban nem lehet elmondani azt a helyzetet, amelyben élünk, s amit úgy is nevezhetünk: a szeretetlenség világa. Aki csak mondja a magáét, annak nincs szüksége barátra, testvérre, feleségre. Csak közönség kell neki. A másik fajta beszélgetés az, amikor valaki társat keres. Ez nagyon ritka.
|
|
Amikor a köldökzsinór elszakad, a vérkörök kettéválnak, a véráram megpördül, és a magzat, aki eddig az anya szívével élt, most önálló szívet kap, saját, maszek létcentrumot, amely innen kezdve fáradhatatlanul veri az Élet ritmusát. Az új lény, mint egy kis autó, leszalad a Teremtés futószalagjáról. Innen kezdve hol hevesen, hol békésen dobogó szívvel, felpörgetve vagy alapjáraton, de egyedül is üzemel - a misztérium megtörtént. Élet született.
|
|
Szülőnek lenni azt jelenti, hogy az ember egész látható és láthatatlan lényével szüntelenül hat és vizsgázik - ami jó bennünk és tiszta, s ami rossz és koszos: továbbadjuk. Állandó adásban vagyunk, akkor is, ha nem tudjuk. Sőt, főleg akkor! (...) Amit magadban elrontottál, tovább is adod. Nemcsak mint genetikus örökséget, hanem sokkal inkább mint lelki mintát, bűnt és erényt, lényed általad is ismeretlen minőségét. De amit magadban megváltasz - az utódaidban is megválthatod.
|
|
A párkapcsolatban az önátadás éppolyan erős, mint az önvédelem: egy házasság konfliktusokkal teli. De ezt a drámát - mint minden ellentétet a világon - csakis egy harmadik helyről lehet megoldani. Ez a harmadik hely: felülről. Ha nem tudok ránézni a feleségemre nemcsak úgy, hogy ,,nőm", hanem az embertársam is, nem lesz valódi kapcsolatunk. Valójában csak itt ezen az embersíkon lehet vele megbeszélni mindent. Itt lehet begyógyítani azokat a sebesüléseit, amit férfiként okoztam benne, vagy amit ő karmolt belém. Itt tudom megérteni őt.
|
|
Ha szerelmes vagy valakibe, olyasmit látsz benne, amit mások nem látnak. És te sem fogod majd, attól a másodperctől kezdve, amikor megszűnik a szerelmed. Visszaszürkül, visszacsúnyul, jelentéktelenné válik. A szív szemével nézni azt jelenti, hogy fölfelé látunk;magasabbra és eszményítve.
|
|
Szívvel látni nem azt jelenti, hogy nem látom a hibáidat, esendőségeidet, néha még a legtaszítóbb, legmegvetendőbb tulajdonságaidat is. Nem azt, hogy nem látom meg a gonoszságodat, amitől, mint minden ember, te sem tudtál vagy nem akartál megszabadulni - hanem azt, hogy mindezeknél följebb is nézek benned, és tudom, hogy több vagy, mint a démonaid!
|
|
Egy lényeges dologra felhívom a figyelmedet. Szeretni csak fölfelé lehet. Nem lefelé, csakis fölfelé.
Senkit sem szeretünk azért, mert buta, gonosz, aljas, csúnya, büdös, kellemetlen, gyenge, gyáva - hanem azért, mert okos, jó, szép, kellemes, erős, bátor. Még akkor is, ha nem ilyen - ha szeretjük, belelátjuk vagy beleképzeljük mindezeket az értékeket. Ha azt mondod: "olyannak szeretlek, amilyen vagy", nem igaz! Mert ha valóban szeretsz, többnek látsz, mint amilyen vagyok. Ha szeretsz valakit, fölfelé nézel rá, minőségileg többnek látod. Mai kifejezéssel azt mondhatnánk, hogy a szeretet nem objektíven lát. Aki szeret, az nem a szemével, hanem a szívével lát.
|
|
Maga a szeretet nem egyéb, mint hogy valakit mélyen érzünk, mélyen belelátunk a szemei mögé, a lelkébe, és bármilyen külső mögött felismerjük, hogy "Ő az!". Érezzük a gondolatait, és gondoljuk az érzéseit.
|
|
Akármilyen komor, örvénylő viharba kerülünk, ahol már nem látni senkit, egymást sem; akármilyen földrengésen, tornádón, cunamin, hurrikánon repülünk át - tudjunk egymásról! Hogy jövünk s hogy együtt vagyunk.
|
|
Az a szomorú tény - tapasztalataim alapján mondom -, hogy nincs olyan asszony manapság, akinek a női önérzetét ne sértettük volna meg. Észre sem vesszük, mert a két nem közötti alaphelyzet eleve sértő a nőkre nézve: ha nem látok az asszonyomban többet, mint amit az emberiség évezredek óta lát benne: sértő. Ha rálegyintek, ha nem hallgatom meg, ha nem méltatom arra, hogy életem nagy kérdéseit megbeszéljem vele: sértő. Ha nem fedezem fel értelmét, méltóságát: sértő. És legyen az a nő egy kóbor utcalány, egy áruházi pénztárosnő vagy éppen az angol királyi családhoz tartozó Diana hercegnő - életét a női lényének sérelme nélkül megúszni nem tudja.
|
|
Embernek lenni nehéz. Az emberi sors küzdelmet jelent, olyan életet, melyet a születéstől a haláláig végigkísér a félelem és a szenvedés. És ez mindjárt az idejövetel pillanatában kiderül. Manapság, amikor az élet értelmével együtt az eget is ellopták a fejünk fölül, nem illik erről beszélni. Minél sötétebb egy társadalom, annál kevésbé vállalja az emberélet tragikus valóságát, annál inkább próbálja becukrozni és színes papírba csomagolni a nehézségeket.
|
|
Most rólad van szó! Csakis rólad, akiben az "én vagyok" élmény él. Az emberek jönnek-mennek, de te maradsz. Önmagad állandó társa vagy. Álmodban is kísér. Ott is énként bolyongsz, s rájössz majd, hogy a halálod után is megmarad. És most jön a lényeg. Ha ez így van, lehetetlen, hogy önmagaddal ne légy jóban!
|
|
Hogy szeretett-e valakit, nem lehetett tudni. Nem mondta, nem mutatta. Talán nem is élte... Sohasem láttam a szívét. Szeretett egyedül lenni. Senki se hiányzott neki. Ha meglátogattam, örült nekem - ha elmentem, nem bánta. - "Szervusz!" - mondta, amikor beléptem hozzá, és amikor elmentem tőle, ugyanígy köszönt el tőlem: - "Szervuuuusz!" Ez a kissé éneklős, hosszú "ú" teljesen formálissá, személytelenné tette a köszönését, mintha egy idegentől búcsúzna el, merő szokásból. Nem hiányoztam neki. Hogy tegnap látott-e, vagy hónapokkal ezelőtt, teljesen mindegy volt neki.
|
|
Már látom, hogy én nem egy senkihez sem tartozó, magányos lény vagyok, hanem Valakinek a gyermeke. Egy szellemi Atyának a teremtménye, aki bennem él. És azt mondom, hogy ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd. Mert akármilyen az akaratod, jelentsen bár nekem ne csak kellemes dolgokat, de bajt és megpróbáltatást is, mégis tudom, hogy Jó Akarat - mivel szeretsz, és én is szeretlek.
|
Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy „nincs”. Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül – a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen – a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod:
- Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!... Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném… És elmondanám neki azt, hogy… Mit is?... Amit nem lehet elmondani.
|
|
Ha szeretünk valakit, elgyengülünk. Kiszolgáltatottak leszünk. Megalázhatóak. Gyakran vesztesek is. Egy szerelemben mindig az veszít többet, aki jobban szeret. A közönyös, akinek egy kapcsolat nem "vérre megy", erősebbnek tűnik... Azért is félünk szeretni, mert odaadóvá válunk, kiszolgáltatottá. Mondjuk ki: gyengévé... És, mivel a szerelem ritkán izzik mindkettőnkben egyenlő hőfokon, mindig annak a nehezebb, aki jobban szeret. Még akkor is, ha intenzívebb boldogságot él át, mint a másik. Mert utána ő lesz a boldogtalanabb.
|
|
A szeretet nem múlhat el - megmarad. Ezért van az, hogy senkit sem lehet megvigasztalni, ha elveszti azt, akit szeret. Minden vigasz erőtlen és hamis. Főleg az a mondat, hogy "az idő majd begyógyítja a sebedet". Nem igaz. Ez nem olyan seb, ami gyógyul. A fájdalom érzése idővel csökkenhet, de a széttépettség érzése megmarad.
|
|
Ha szeretlek, beléd bújok, körülnézek benned. Először, mintha egy idegen országba érkeznék, aztán, amikor befogadsz, egyre ismerősebb leszel. Megértem, milyen neked, egy másik Én-nek lenni, sőt, egy kissé én is Te leszek. Már látom mi fáj neked, keserves és boldog emlékeid mintha az enyémek lennének. Ki tudok nézni a szemeden, onnan látom most magamat - és megismerem a múltadat, sorsodat, örömeidet és rögeszméidet. Ráhangolódok gondolataid hullámhosszára, s veszem a szíved kódolt adásait. Ha a szíved gyorsabban ver, az én szívem is hevesebben fog dobogni. És ha valamitől félsz, én is szorongani kezdek, és lehet, hogy megértjük, mitől félünk mindketten.
|
|
Élő szó az, ami vérzik. Néha csak annyira, mint egy megszúrt ujjhegy. Az ember maga is megijed, amikor kimondja. Akkor is, ha olvassa. Ami mélyről jön, az mindig véres. Ami odabent természetes - hogy az élet: vér -, az a felszínen ijesztő. "Juj, ezt nem kéne kimondani!" "Ezt nem szabadna nyilvánosságra hozni!" Tiltakozást vált ki. Viszolygást. - S ugyanakkor örömet is!
A holt szóról nincs mit beszélnünk - legtöbbször azt mondjuk ki. A holt szó lehet szép, okos, művészi, de nincs benne vér. Nem "onnan" jön, bentről, a "dobogó szívből". A holt szavakat mindig valami helyett mondjuk ki, és ez a valami lényünk igazsága. Nem az a baj vele, hogy nem okos vagy szép - a baj vele az, hogy öl.
|
|
Nem az a gondom vele, hogy a szeretet az emberiség legfontosabb szava. Bizonyos vagyok benne, hogy ennek a szónak a megértésétől függ minden! Ember és közösség sorsa. Ráadásul a legtöbb hazugság hozzá tapad. Nincs még egy olyan összehazudott, benyálazott, félreismert szavunk, mint a szeretet - nevében műveltük a legnagyobb botrányokat, tettük tönkre egymást, pusztítottunk ki népeket - s ugyanakkor mégis hiányzik, ez a... nem is tudjuk, mi... csak azt, hogy hiányzik.
|
|
Ha egy férj megcsalja a feleségét, de mondjuk nem annyira, hogy el is akarja hagyni, ott maradna mellette, de az asszonynak fáj, nagyon fáj, mert megsérül a női önérzete. (...) Ha ilyenkor "csak" a nő sérül meg benne, helyre lehet hozni, ha nehezen is. Mert bár első indulatában elítél a megsebzett nő, mégis fölmenthet a benne élő bölcs Ember, aki tudja, hogy a nemi vágyakon túl létezik egy mélyebb szövetség közöttetek, amely nem sérült meg. Ha azonban az Ember sérül meg, akkor nincs tovább. Akkor nincs miről beszélni, mert ez a biztos jele annak, hogy hiányzik a férfi-nő vonzalomnál mélyebb, valódi szeretet.
|
|
Összhangban egy másik emberrel csak akkor lehetek, ha magamhoz hűséges vagyok. Ha elárulom magamat, a másikkal is rossz viszonyba kerülök. Rossz viszonynak nevezem azt a kapcsolatot, ahol kiszolgáltatottleszek vagy zsarnok. Ahol belegázolok a másik lelkébe. Aholföladom magam, csak azért, hogy a másik befogadjon. És nemengedem a társamnak, hogy önmaga legyen. Ahol függővé válok, kiszolgáltatott, és a "szeretet" nevében olyasmit művelek, melytől nemcsak szenvedek, de önmagam előtt szégyellem is. Azon az áron, hogy magamat elvesztem, nem lehet szeretni.
|
|
Egy rossz kapcsolatból kimenekült ember ritkán talál magának másik társat. Nemcsak azért, mert sérült, hanem azért is, mert torz még a lelke. Hordozza még a ki nem hevert méltatlanságok nyomait. Hosszú ideig még "nem ő". Meg van nyomorítva. Rajta vannak egy rossz tekintet torzító bélyegei. Gyanakvó. Férfi- vagy nőgyűlölő. (...) Először is, föl kell dolgoznod a múltat. Ez nem csak azt jelenti, hogy a sebeknek be kell gyógyulniuk, s a léleknek ki kell hevernie a bántások fájdalmas emlékeit, de főleg meg kell vizsgálnod mennyit rontott benned az elmúlt kapcsolat. Meg kell szabadulnod egy rossz igézet hatásától. Le kell tépni azt a torz maszkot, amit egy rossz viszony rád sütött. Meg kell találnod igazi arcodat. És, főleg, vissza kell nyerned az erődet! Ez a másik fontos tapasztalat: egy lélekrontó kapcsolatban mérhetetlen sok energiát veszíthetsz. Olyan világból, ahol nem szerettek vagy rosszul, önzőn "szerettek", fáradtan kerülsz ki. Kimerülten.
|
|
Egy szerény ember, ha batyujával vagy hátizsákkal gázol az áradó vízben, szomorú látvány, de nem olyan leleplező: látszik, hogy mindig közel élt a bajhoz, még ha mindenét elvitte is az ár, előbb-utóbb föl fog állni valahogy. De amikor az álboldogság dől össze, abban mindig van valami leleplező: mintha egy mesevilág díszleteit röpítené el a hurrikán, vagy öntené el a közönyös tengerár.
|
|
Egy életem van, ahogy keletkezett, úgy meg is szűnik. Éntudatom a semmiből jött, és hamarosan újra semmivé válik. Nem voltam, és nem leszek, soha. Úgy élek, mint aki álmából egy pillanatra felébredt, de csak azért, hogy rádöbbenjen: örökre el kell majd aludnia. S mivel mindenki az én világomat fenyegeti - a többi ember mind az ellenségem. Egyszer élek, soha többé, legyen meg, amit én akarok!
|
|
Figyeld meg, minden érzelmi kapcsolat megszűnése a halálélményhez hasonló. Nem azt éljük meg, hogy kiléptünk egy ismerős sugárzás hatókörzetéből, hanem hogy az egész megszűnt örökre. Nincs adás, nincs vétel többé. Ez az érzelmi szeretet nagy tragédiája. Ha nem érinthetem, ha nem érezhetem -, akkor nincs is. Elment, elutazott, meghalt.
|
|
Kellene az életemben egy ember, legalább egyetlen ember, akinél nem kényszerülök önvédelemre. Akinek lelkem titkos kódját ki merem adni. Akit beengedek magamba: ez vagyok, minden jóval, rosszal, nemes és szennyes gondolattal együtt. És ez az egyetlen ember az, akit valóban szeretek. Ha igaz az, hogy a szeretetben a kettő egy lesz, és egymásba ölelkezik, akkor ott nem lehetnek magántitkok, hozzáférhetetlen sebek, és főleg levegőtlen, gennyes sebek nem lehetnek, mert nem tudnak egymással összeforrni. Összeforrni csak a tisztaság tud, ezt még a sebészek is tudják, mert még a testünk is így működik. Senki sem tökéletes! És elvárhatatlan, hogy az legyen, mert az ember nem az.
|
|
Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata. A többi nem az. A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a "valóság", amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a "senkihez sincs közöm" életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy "Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!" - miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: "Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!" Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk. Felébredünk. Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.
|
|
Megismerni csak akkor tudlak, ha részt veszek benned, ha belülről éllek meg. Ha nem csak látlak és tudok rólad, de érezlek is - ha "én" minden idegszálammal megtapasztalom milyen "te"-nek lenni. Ezt nem lehet kívülről, csakis belülről. A megismerés a "jártál bennem" - "jártam benned" kölcsönös élménye. Ismerem a titkos utcáidat, lelkedet és tested rezdüléseit, érzékenységed, magányodat, vadságodat vagy félelmedet - azt, hogy mersz-e szeretni egyáltalán. Tudsz-e adni s elfogadni? - most derül ki valójában. Mert amit adsz, most azt magadból adod. A titkaid adod - amit féltesz, amit rejtesz, azt adod - és azt fogadod el tőlem is.
|
|
Nem tudjuk kimondani. Szerelmes vagyok, nem eszem, nem alszom, elvarázsolt állapotban élek, szárnyalok a boldogságtól, öngyilkos akarok lenni, megszépülök, lefogyok, olyan vagyok, mint egy őrült - s azt mondom a kedvesemnek: "Szeretlek!" ... Mi ez?! ... Mi az, hogy "szeretlek"? Hol van ez a szó, ahhoz képest, amit élek? Sehol! Méltatlan a valósághoz! ... Nem kellett volna kimondani! Nem kevesebbet mondtam vele, hanem valami egészen mást! Semmit. Azt kellett volna mondani, hogy őrült vagyok, benned akarok élni, fáj, ha nem látlak, félek tőled, egyszerre vagyok kétségbeesett, alázatos, hatalmas, rémült, boldog, nyomorult... A sejtjeim szomjaznak rád... Azonnal meg akarok halni, és örökké akarok élni veled!... De hol jön ehhez a szó, hogy "szeretlek"?!... Ami a lélekben egy egész világ, az kimondva egy kopott, értéktelen jel. És ez minden nagy élményünkkel így van. Elmondhatatlanok.
|
|
Egyetlen dolog szünteti meg a másik hiányának fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Amikor azt mondjuk, hogy az idő gyógyít, erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban, ha valóban szeretünk, nem lehetséges. A szeretet hiányát csak egyetlen dolog gyógyítja: ha újra találkozunk azzal, akit szeretünk. Semmi más. Jövőre, húsz év múlva, egy másik életben. Mindegy. A hiány mindaddig él, amíg nem látjuk újra. Nem az emléke, a hiánya él bennünk!
|
|
Egyre inkább az az érzésem, hogy az életünk egyetlen mondat, csak nem tudjuk kimondani, hogy mi az. (...) A nagy találkozások, a lélek közeli pillanatok mindig azok voltak, amikor valakit megszerettem. Az igazi csoda a barátság, a valódi, emberközeli kapcsolat, amikor egyszer csak repül velünk az idő, és az az érzésünk, hogy mi már valahol találkoztunk. Néha egy pillanat többet ér, mint egy egész esztendő.
|
|
Rendszerint van egy, akit igazán szeretünk. Aki a legkedvesebb. Lelkünkhöz közelálló. Olyan titok ez, melyet nem szabad bolygatni. A szeretet mélyebben van. Tudatnál, akaratnál, vágynál, képzeletnél, társadalmi elvárásnál mélyebben. A szeretet nem kötelesség, nem feladat. Nem józan ésszel, akarattal, kényszerrel előidézhető állapot. A szeretet: a szabadság jegyében áll.
|
www.violet.sokoldal.hu
Tetszett ez az oldal? Mutasd meg az ismerőseidnek is!
|
